Átfagytam a jéggé olvadt gondolatok közt. A termékeny télben még a legnagyobb igyekezettel sem találhat az ember elültetni való csírát.
A földek fagyosak. Épp úgy, mint a szívek a tömbházdzsungelek odvaiban.
Elfelejthetjük a sérelmeinket, lenyelhetjük a könnyeinket, néma sóhajjá válthatjuk a dühödt ordítást: átplasztikázhatjuk önmagunkat. A század legújabb vívmánya ez.
És mi is haladunk a korral.
Reggel, mikor álmosan ébredve a tükörbe nézel, elveszel saját tekintetedbe. Jégkristályos kék örvény ránt magába, húz mind mélyebbre. Ilyenkor kiújulnak a régi migrének.
Persze azonnal tablettákért nyúlsz: vad kortyokkal nyeled, pont, mint a kávét.
A koffein kell, hogy élj: az mozgatja át szerveidet, pulzálja benned a vért és a gyűlöletet.
Néha rácsodálkozol a téged körülvevő hidegre. És a cipőtalpadra tapadt hangyákra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése