A sziklák kártyavárként omlanak össze. Nehéz, fullasztó por tölti meg tüdődet. Köhögsz, de csak tovább rontod a helyzeted. A gyógyszeredért nyúlsz. Ma már a harmadik. Ha a tudatodat nem is, a lelkedet eltompítják. A romokat nézed: minden olyan kaotikus. Por, nehéz, fullasztó por.
Beleette magát a hajadba, ruhádba, bőrödbe, tüdődbe. A vérkeringés eljuttatja minden szervedbe: szép lassan azzá válsz, ami leomlott: életed betonoszlopává. Lassan merevednek a végtagok, az érzések, a gondolatok. Csak a szív dobog, s az ütőér a karban, ahogy újabb gyógyszerért nyúlsz.
Szétnézel magad körül, s egy szellemvárost látsz. A romos épületek közt már a patkányok sem járnak. Egy döglött madár törékeny csontváza emlékeztet arra, hogy valaha volt itt élet. A házak, a táj az enyészeté lett. Nem törődtél velük, minden erőddel tartottad azt az egyet, a legutolsót, az ütött-kopott gránitszobrot. Ám végül a természet győzött: a kő porrá omlott. S te nem mozdulsz, állsz mellette, s a rombolás egyre fullasztóbban nehezedik rád.
Azt mondják, csak az eleje rossz: csak amíg még van vér az erekben. Ha majd teljesen eltelít a por, akkor megszilárdulsz: akkor nem fog fájni. Addig bírd ki. Még egy gyógyszer. Már nem számolod. Meredten nézed a várost, a pusztulást, a halálnál is nyomasztóbb ürességet. A semmit. Az élet búcsúszavai visszhangzanak füledben.
Még érzed a kétségbeesett mozdulatot, mellyel utána nyúltál, még látod, ahogy kisiklik ujjaid közül. Aztán csak a por, a semmi és a fulladás. Amikor a fájdalom elérte csúcspontját, az idő megállt. Belemerevedtél önnön kínjaidba. Erre nem jó semmilyen pirula.
Csak állsz, a szél nem fújja hajad: Tüdőd nehéz, szíved mozdulatlan. Elmerengsz életed romjaiban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése