Élet a Városban

Alkonyi köd vonja be a tájat. Gondolataidba mélyedve ülsz. Mint megannyi hullócsillag suhan el alattad a város vadul örvénylő fényeivel. A szüntelen robaj felszüremlik hozzád, mégis elmerülsz a viszonylagos csendben. Már-már meditatív, ahogy a szél zúgásában elvegyül az autók robogása. Kis éji zene - gondolod mosolyogva.

Órák - napok - hónapok - évek - életek jelennek meg gondolataid vad habjai között. Feltűnnek arcok, hangok, mozdulatok: ezek teszik ismerőssé az ismeretlent.

Ősz van, és Te megint toposzokon gondolkodsz. Az irodalom megmételyezte életed. Már egy olyan egyszerű jelenség is metafora, mint az ősz. Az aranyló-vörös fákra nézel: őszül.

Elkergeted fejedből az illetlen gondolatokat. Beletörődni, megelégedni azzal, ami van. Aki álmokat kerget, mondják, elfelejt élni. Hisz az élet nem hullámvasút, te is megtanulod lassan. Az élet szürke, mint egy esős későőszi nap. Az élet nem tűri meg a bíbort, a sárgát, a feketét, a fehéret: az álom illúziói ezek. Célod egy, szilárdan egy: lemondani arról, amit meg sosem ismertél. Lemondani a színekről, letörni szárnyaid, és elfogadni a szürkét. A mindennapok sivár, üres világát.

És akkor majd boldog leszel. És szürke.

A levelek lassan hullanak. A bágyadt esti szélben te is elindulsz hazafelé. A város ezerféle színeivel, hangjaival ostromol, a metró robog, egy részeg a lábaid előtt szabadul meg gyomra tartalmától. Unottan kikerülöd, ahogy elmész a kéregetők, méltóságuktól megfosztott emberek mellett, ahogy felmutatod a bérleted az ellenőröknek - már nem köszönsz, tudod, hogy fölösleges. Visz a tömeg, visz a város, ez a nagy, szürke monotónia.