Talán arculatot kellene váltani. Talán nem.
Talán írni kellene valamit. Talán jobb lenne hallgatni. Talán prózát, talán verset, talán inkább semmit.
Talán nem ártana néha gondolkodni. Talán többet árt, mint használ.
Talán néha fáj. Talán néha a könny is kicsordul. Talán az se látja, aki mélyen a szemembe néz...
Talán fáj, amit mondasz, és fáj, amikor nem szólsz semmit.
Talán fel kéne már nőni. Talán meg kéne tán tanulni végre dönteni. Talán nem mindig a földön ülni, önsajnálat mocsarában tocsogva fulladozni. Talán levegőt kéne venni. Talán fáj. Talán szúr, szétszakad a tüdő.
A szív repeszei bőrömbe fúródnak - belülről: láthatatlanok. A fej lüktet és hasogat. Az őrület közelít, akár a "fekete csönd".
Talán én is úgy végzem, mint Brenner. A Józsi. Vagy a jó öreg Attila. Vagy elfonnyadok vézna testem börtönében, mint Jancsi. Őt se látta senki sírni, pedig könnyei mély árkokat vágtak mindig fiatal arcába. Ősz volt, őszen született.
És most tél van. Szürke, ködös tél. Szürke, ködös reggelekkel, szürke, ködös gondolatokkal, szürke, ködös szívekkel, szürke, ködös álmokkal.
De majd jön a tavasz.
És megtörnek a toposzok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése