Parányi csillagként
a végtelen ölén hintázunk ketten
együtt: csak te meg én.
Talán csak álmodtam,
mikor tegnap az úton átszaladtál...
Megtorpant a pillanat.
Azóta követlek.
Az árnyékod fekete lábnyomában
Hangtalan lépdelek.
Falak mögé rejtőzöl,
Tudod, hogy úgyis megtalállak. Akit
megtalál a rém, megöl.
Tudod jól, és mégis félsz,
Mikor arcodat lágyan cirógatja
Egy forró hegyű kés.
Megszúrlak, te folyton
szertefoszló, álmokkal kecsegtető
hazug illúzio.
Talán ott maradsz vérbe
fagyva, mintha húsból s vérből volnál
Te is teremtve.
Ma se lesz semmi.
Álmok, mindig csak álmok.De miért, hogy
elfelejtek élni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése