Mint áttetsző, aranyból szőtt takaró borult ránk az est.
Vánkosunk a távoli félhomály.
Álmunkat vigyázó szemű csillagok nevetve nézik.
Gúnyolják, kikacagják, s most csak a Hold lángol.
Lelkében féltékenység, szívében kő s nyomor.
Minket már nem bódít mezőknek szenvtelen illata.
Fiatalságunk lábnyomát szívünk rég beitta.
Hangtalan fekszünk egymás mellett.
Vakon simítjuk az idő vájta árkokat.
Süketek vagyunk a világ minden zajára.
Ölünkben gyermekek, unokák emléke ring.
Mind elhagytak már.
Csak mi vagyunk magunknak, néha talán egymásnak.
Karjaiba von az éjszaka. Elcsitult már minden vágy.
Még utoljára csillan össze bús-szerelmes tekintetünk,
Majd fejem vállad gödrébe fektetem:
Így alszunk el, együtt, az örök békességben.
az első két sor itt is jó, én ezt igyekezném továbbvinni, vagy ha nem is, semmiképpen nem írnék lángoló holdról, meg szívről, amiben nyomor van (főleg, hogy hangzásilag olyan közel van hozzá egy egész jó gondolat - ami persze most már az enyém haha - a szívben gyomor, adja magát. a közepén megint jó irányban halad.
VálaszTörlésazt hiszem, inkább süketek. e néma világban :)
ölel:
-s-