előrobban a semmiből
alaktalan ködként
átúszik elmém Herkules-oszlopai közt
megérinti lelkem
acélkörmeivel belém mar
hiányod
átkonvertálom
mássá teszem
szoborrá lesz
hiányod szobra
egyben a te szobrod
szívem eldugott sarkában áll
nem mondom
nem láthatod
rád se nézek
nem érdekelsz
hogy éjjelente neked üvöltöm
tehetetlenségem
nem hallod
s hogy néha szobrodat
a rideg képekbe dermedt arcot
a lüktetés nélküli szívet
s a távoli mosolyt
magamhoz szorítom
mit bánod
úgysem tudod
talán nem is érzed
én már azt se bánom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése