Időzítő

Robog velünk a nagy szekér:
az élet.
Futkosó paripák idő-fogata.
S mi csak ülünk,
végtelen hatalmunktól telten:
míg hisszük, hogy a gyeplőt
rángatni nem is olyan hasztalan.

Suhanó metrószerelvények,
lassan vándorló mozgólépcsők.
Ha ismerőst látsz, halkan köszönsz,
többre nincs időd.
Olykor tündéri lények varázsarca
ragyog fel a tömeg szürkéjéből.
Egy pillanatra beleszeretsz:
szívet cseréltek, majd haladtok tovább.
S a felejtés acélfátylai
bezárják a múlt selyemkapuit.

S az út, melyen akarva-akaratlan,
szüntelen haladva mész
- legyen az fogat, szekér, metró vagy
lassan vánszorogva mozgó lépcső -
egyszer a végére ér.

Akkor és ott úgy leszel, miként kezdted:
Lecsupaszított testtel, fogatlan bömböléssel
siratod bemocskolt, magányos lelked,
s tudni fogod, miként a szülőorvos kezében tudtad:
egymagad állsz a milliárdnyi sorban.