Rideg közöny

Menj előre. Ne állj meg. Lépj. Bal láb, jobb láb és megint csak bal.
Monoton ritmusban, Nincs megállás.
Dobpergés és lábdobogás.
Trombita.
Csend. Fülsüketítô, éles, riadt és hátborzongató.
Borzongás fut végig a seregen... mintha egy kósza szellő zizegtetné meg az erdő fáinak leveleit.
Egy halk suttogás: valaki megpróbált közölni valamit a szomszédjával. Nem volt igazán fontos a mondanivaló. Csak idegességét szerette volna levezetni. Lepisszegték.
Feszült csend. Mindenki fülel: a legkisebb nesz sem marad észrevétlen.
Egy rovar zümmög a fűben, egy madár énekel egy bús requiemet. Minden olyan nyugodt. Túl nyugodt.
Hirtelen egy távoli robaj tör át az eddigi hangokon: egy puska semmivel össze nem téveszthető hangja. A semmiből hirtelen több ezer terepszín ruhás katona tűnik fel. Arcuk olyan egyforma: mind elszánt. És mindet egy cél vezérli: megölni, amennyit csak tud.
Fegyverek dördülnek. Nincs időnk felocsúdni. Halálsikolyok. A requiem elhallgat. A meleg vér szaga elborítja elmém: megszűnik a környezet, megszűnik minden, csak egy ösztön vezérel: kijutni, elfutni, amilyen messze csak lehet.
Behúzom nyakam és elindulok. Tetemeken bukdácsolok. Nem eshetek el. Nem. Én nem leszek olyan, mint ezek itt a lábaimnál: dögök. Bûzlô, véresen vonagló dögök.
Az undortól öklendezve török előre. Nem hallok semmit, nem látok semmit: talán már vége a világnak? Élek még? Vagy már én is egy vagyok közülük?
Valami megragadja a lábam, megállásra késztet. Lenézek rá: a bajtársam, aki nemrég idegesen suttogott valamit. Akit leintettek. Meglőtték. A torkából hang helyett véres bugyogás tör fel. Szeme könyörögve néznek rám. Reszket. Rázza a láz. Lerúgom magamról. Neki már úgyis mindegy.
Tovább rohanok. Látom az erdő szélét. Ha sikerülne bejutnom akkor megmenekültem. A remény, a megmenekülés, a túlélés reménye új erővel töltött fel. Rohantam, ahogy csak bírtam. Már csak pár lépés. Már csak egy pillanat.
Ekkor egy csillogó szempár nézett az enyémbe, közvetlen közelről. És még valami: egy csillogó ezüst cső. Milyen szép, ahogy a nap vérvörös sugarai megcsillannak rajta. Felnézek, az ismeretlen katona arcába, próbálom kiolvasni, mit is érezhet, gondolhat. De semmi. Rideg közöny. Majd egy gúnyos mosoly. És csend. És sötét.