Gyilkos ösztön

A sötét sikátorban haladsz. Megcsap az ablakokon át kiáramló hideg, áporodott szagú levegő. Fintorogva összébb húzod magadon köpenyed. A csendet hallgatod. Földöntúlian kihalt ez a hely. Félelem járja át tested. Megszorítod a zsebedbe rejtett tőr csontból faragott markolatát. Lábad minden lépés után egyre nehezebbé válik. Az eszed azt súgja, fordulj vissza, menekülj, amilyen messzire csak tudsz. De te nem teszed: céltudatosan kanyarogsz a lakatlan házak közt, míg végül meg nem találod azt, amit kerestél

A félig beszakadt ajtó fölött a 17-es szám himbálózik a gyér esti szélben. Maga az épület kétszintes. Ablakai helyén keresztbe fordított lécek. A falak mállanak, a tetőnek már csak az emléke látszik. Épeszű lény mesze elkerüli ezt a helyet. Mély levegőt veszel, majd egy határozott rúgással betöröd az ajtót, ami hangos reccsenéssel adja meg magát. Belépsz.

Orrodat hideg, dohos levegő csapja meg. Úgy érzed, mintha erős, jeges vaskezek szorítanák tüdődet. A kintről beszűrődő kevéske holdfény kísérteties körvonalat ad a tárgyaknak. Felborult asztal, széttépett fotel, foltokban felszedett parketta, megtépázott tapéta, néhány törött szék. Mindent ujjnyi vastag porréteg fed. A padlót nézed. Egy széles sávon akad meg a tekinteted. Mintha valaki feltörölte volna a port. Végigsétálsz rajta, míg egy újabb ajtóba nem ütközöl. Előhúzod a tőrt majd lassan belépsz.

Ezt a helyiséget csak középen világítja meg a fény. Egy rongykupacot kivéve semmit sem látsz. Jobban szemügyre veszed: egy ember, körülötte pedig szabálytalan alakú tócsa. Érzed a meleg vér bódító szagát. Tehát még itt van!

Felnézel, egyenesen a veled szemben lévő sarokba. A sötétből egy vörösen izzó szempár mered rád. Szívverésed felgyorsul, erei megtelnek adrenalinnal. Az alak lassan elindul feléd. Léptei nyomán csendesen nyikorog a padló. Amikor eléri a fénykör szélét, megállt. Ösztönösen teszel egy lépést felé.

- Hát megtaláltál. - az idegen tiszta, lágy, mégis határozott hangja a gyomrodig hatol. Beleremegsz. Szólni akarsz, de képtelen vagy rá. Az alak tesz még egy lépést előre, így végre megpillanthatod fekete köpenybe bújtatott magas, karcsú alakját, emberfeletti szépségű, tökéletes arcát, gúnyos mosolyát, villogó fogsorát, ezüstösen fénylő hajat. Az alak meglepően fiatal.

Hirtelen megcsap az illata: édes, meleg, biztonságot keltő aroma. Mélyet lélegzel. A tüdődet szorító vasmarok lehull, a dohos szagot átveszi ez a mennyei illat. Megbódít. Összerezzensz, amikor újra megszólal:

-A vesztedbe rohantál, ugye tudod? - bólintasz. Megigézve bámulod a lényt. A tündéri csodát, ami egy kegyetlen, hidegvérű gyilkos.

A földön hajdanvolt kedvesed földi maradványai. Eszedbe jut, miért jöttél. Megemeled a késedet és kábán elindulsz felé, miközben tekintete parázsként égeti a tiedet.

- Meg akarsz ölni? Bosszút akarsz állni rajta? Megöltem. Én tettem. Gyere csak. Bátran. Ne félj. Úgysem árthatsz nekem. Nem is tudnál, igaz? - megtorpansz. Ő gúnyosan felnevet. Milyen édesen csilingel kacaja a csendben. Megrázod fejed. Próbálsz tisztán gondolkodni. Ám ekkor tesz egy lépést feléd.

Közvetlenül előtted áll. Felnézel, hogy kiolvass valamit tekintetéből. Gúny, szánalom, megvetés, és még valami: egy futó kis lobbanás.

Felemeli kezét, megérinti arcod, kézfejével cirógatja, míg el nem éri tarkód, ujjait beletúrja hajadba, lehajol, puhán a szádra teszi hideg ajkait.

A vér vadul dübörög ereiben, megmerevedsz, ha akarnál se tudnál mozdulni. Agyadat furcsa köd tompítja el, nem tudod, ki vagy, nem tudod, mit akarsz, de mindennél jobban vágysz a lényre. A belőle sugárzó vad, elemi erő olyan ösztönszerűen vonzz magához, mint vasat a mágnes. Nem tudsz ellenállni.

Karjaid maguktól emelkednek, átkulcsolják a másik nyakát. A tőr a háthoz simul. Magadhoz húzod. Tébolyodottan kívánod csókját. Megkapod. Lassan lejjebb halad. Arcod, füled, nyakad csókolgatja. Majd egy hátborzongató reccsenés.

És a tőr halkan koppan a padlón...