Magányosan jártad az utadat,
Kezed minden jöttmentnek kinyújtottad,
Adtál, amíg tudtál,
Viszonzást sosem vártál.
Magányosan járod az utad,
Kezed segélykérően emeled magasba,
Nem fogja meg senki,
Nem segít neked senki.
Magányosan fekszel a sírban,
Kezed meredten pihen a föld alatt,
Acélkereszt rozsdásodik fölötted,
Virágot nem látott még sohasem.
Odalépek hozzád, letérdelek,
Kezem a keresztre fektetem,
Bőrömbe mar a rozsda,
Az indulat szívem szaggatja.
Kitépem azt az átkozott keresztet:
Nézzd, a vége milyen hegyes!
Őrült kacajjal dobom virágom sírodra,
Majd a kereszttel szúrom át torkomat.
Gyorsan öl, a halál azonnal beáll,
Lerogyok rád, ne félj, itt vagyok már,
És esik eső, és süt a nap,
Az idő lassan elrohan,
Én ott vagyok koldusom terajtad,
S te örök csendben nyugszol alattam.
És a virágból egy dal fogant:
Emléked őrzi, míg van, ki olvassa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése