Álmodjuk újra a régi álmot. Álmodjunk fényes bálokat, színes kastélyokat, mesés tájakat. Álmodjuk azt, hogy élünk. Együtt, szabadon, egy szabad világban. Hulljon le rólunk a vaslánc, kerüljön földre a lelkeket szorító bilincs. Gyere, repülj velem. Szabadon. Mint két lehullott levél az éjjeli szélben.
Fogd meg a kezem. Most megteheted, most szabad, nem tiltja senki. Nem tiltom én sem. Bátran szorítsd ujjaimat. Sétáljunk. Milyen szépen ragyog ránk ma a Hold. Látod, hogy mosolyog? Mintha tudná, milyen boldogok vagyunk.
Nézz körül! Nincs itt senki. Miénk a világ. Így akartuk.
Hideg van, az eső is eleredt. Úgy fázom. Ölelj meg. Most ezt is szabad. Húzz magadhoz. Szorosan! Szorosabban! Szoríts. Még! Erősebben. Mint régen a láncok szorítottak.
Így. Most csókolj meg. Gyerünk! Mire vársz? Ne habozz! Csókolj! Lágyan. Vadabban. Még! Marj belém! Tépj szét! Pusztíts el!
Vagy én öllek meg.
Menjünk tovább. Lassan virrad. Látod a fényt? Szépnek találod? Pedig véget vet majd az álomnak. Vége lesz mindennek. A béklyóink újra ránk szorulnak. Még erősebben, mint hajdanán. A szökevényeknek ez jár.
Már csak pár pillanat. Most még nem számít, ki vagy, honnan jöttél, hány éves vagy. Nincs közöttünk semmi. Most használd ki. Mondj valamit. gyorsan. Siess!
Halványodik minden: az illatok, az érintés, a fény, a táj. Minden, kivéve az a pillantás: az utolsó. Ez örökre elmémbe égett.
Még hallom hangod: elbicsaklik. Majd szinte teljesen megszűnik.
Kinyitom szemem. Egyedül. Újra. Rabláncra verve. Lehajtott fejjel. A munka nem vár. A gyárkémény ontja vad füstjét. Futószalag mellett gyártjuk nyomorult életünk megszámozott napjait.
Az álmok pedig... Még várhatnak... Egy másik korra, egy másik életre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése