Andalgok a kihalt, ködös utcákon. A pislákoló lámpák törött fényköreiben táncolnak a csendesen hulló hópelyhek.Hideg téli este ez a mai. És én érzem, valahol mélyen, a legbensőbb valómban érzem, hogy most hazatértem.
Az utakat nézem: mintha egy regény lapjai közt lennék valami szereplő. A fekete-fehér képek megelevenednek előttem: Ady szembejön, kalapot emel, s én kalapot emelek, váltunk is talán egy-két baráti szót, majd tovább megyünk.
Oly sokszor látott költők jönnek szembe velem. Fejet hajtok Tóth Árpádnak, Baudelaire-nek és még sok másnak.
Az utcák lassan elcsendesednek. A fények kialszanak. Láthatatlan kötél köt gúzsba, s tépve, cibálva húz valami ismeretlen messzeség felé. Csak a telihold sápadt fénye ad némi világosságot. De minek is az? Vakon is látnám őt, amint ott áll az utca sarkán, szájából pipa lóg ki, kezeit zsebeiben pihenteti, fél lábával a falat támasztja, s szemei - oh,azok a szemek!- a semmibe merednek - és látják a mindenséget.
Rám vár talán? Ki tudja? Mégis megyek hozzá. Minél közelebb érek, ő annál távolabb kerül. Megszaporázom lépteimet. el akarom érni, előtte is kalapot emelni. Zihálva futok, ám a távolság köztünk nőttön nő. Kiáltok, meg se hallja. Nevén nevezem, de rám se hederít.
Csak nézi, meredten nézi távoli tengerek zúgó hullámait.
Megállok. Könnytengeren át csodálom őt, s lassan megértem, és rajongva szeretni kezdem a köztünk lévő áthidalhatatlan távolságot. Elmosolyodom. Ekkor felém néz, leteszi lábát, kalapot emel előttem, majd félszegen int egyet és eltűnik.
Kábultan meredek a helyre, ahol az imént még ő állt, majd a holdra nézek, ahonnan egy távolba meredő szempár les le rám. Szívembe zárom a pillanatot, majd mélyen sóhajtva tovább lépek.
A világ visszarendeződik körülöttem: vacogó, gyors léptű emberek sietnek körülöttem, s én bámulom a világot, melyben élek, bámulom, de meg nem értem. Ez nem az én otthonom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése