Az írás kicsit olyan, mint a szeretkezés: aktus a szavakkal. Összeolvadni, egyé lenni velük, átérezni, megízlelni minden betűt. A teljesség érzése ez. Amikor megszűnsz embernek lenni. Önmagad fölé emelkedsz: egyszerre vagy jobb és rosszabb mindenkori énednél.
Először durva ez is: vadul, dühödten írod a sorokat, hamar kifulladsz, a mámor óriási erővel zúdul Rád. Majd újra és újra megkívánod. Egyre erősebben, egyre intenzívebben éled meg: egyre több és több kell. Nem tudsz betelni vele.
Úrrá lesz rajtad a hatalom: teremtesz. Életet adsz, éltet veszel el. Gyönyört és kínokat teremtesz. Egyszerre vagy asszony és férfi, idős és gyermek. Átérzed, magadba foglalod az univerzumot. Eggyé olvadsz a legapróbb fűszállal. A mindenség leszel. Ettől megrészegülsz.
Majd lassan csillapodik a hév. Megtanulsz szépen szeretni. Végigcirógatsz minden egyes szót, csak azután írod le őket. Gyönyörködsz a betűk íveiben. Szerelmes összeolvadás ez. Mikor nem tudod, hol kezdődik a fantázia és hol érsz véget Te. Szerző és mű szorosan összefonódik, nem választhatóak külön. Ők az egy és megbonthatatlan egység. Házasság ez. Csendes, meghitt kötelék az örök társsal.
Persze az olvasó is érzi a különbséget: a hév ráragad, ám mint minden fellángolás, gyorsan elmúlik. Ellenben a lassú szerelem összeköt olvasót és művet, olvasót és írót. ÉS ez a kötelék felbonthatatlan. Se idő, se tér, se halál nem választja el egymástól az ily módon összefonódottakat.
És ez az irodalom valódi lényege: megtanulni összekötődni egy másik lénnyel: megtanulni teljes lényből szeretni.
Az olvasó meghal. Az író örökké élni fog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése