Mintha megfagyott volna a pillanat,
s a hókristályok közt megdermedtek a gondolatok.
Nincs már mit mondanunk. A szavak kikoptak
-helyesebb volna azt mondanod: elkoptak!-
Bonganak és csengenek a dallamok,
Mekegnek a rímek.
Csak mi állunk, megkövült emlékként
egy szoba zöldre mázolt falára
akasztott képkeretben lógva.
A mi titkunk, mit rejt a ház,
a közös ágy, a közös szavak,
Más nem tudhat rólunk:
csak mi.
Hangos dobbanással indul tovább az óra,
És hullanak a pelyhek,
És hideg van, és gépzaj, és szmog és füst.
Az emberek arcán fagypír és méla undor.
Mi is megyünk, esetlenül, botladozva.
Szerelmes pillantásokkal melengetve egymást,
megtörjük a fagyot egy lángoló csókkal.
Zálog ez most:
Letétbe helyezem a szívem.
Micsoda közhely:
Azt hiszem, szeretlek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése