Szembe jött velem az úton:
Halkan kopogó csizmatalpak
Andalító dallam közt
valahol mélyen megdobbant egy szív.
Szemügyre vettem őt,
lámpák vöröslő fényénél
elmerengtem arca ezernyi rejtekén:
néztem, és csodáltam:
homloka mögött évezredes tudás,
szemében gondos, megértő csillogás.
Szólt, s hangja ércesen karcolta
Elmém falait, s fűrészként törte szét
a gátat, mit az ész rakott elém,
hogy érzelmeim szabadon áramolhassanak.
Megszólította a tudást.
A könyvet néztük,
s a betűk felemelkedtek,
majd pörögve alá szálltak:
mind más helyre.
Mind mást jelentett.
Így történt, s történik azóta mindig:
Méhébe fogadta elveszett lelkem
Általa születtem újjá, s lettem ki lettem:
poéta a tavaszi szélben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése