Könnyeinket elmossák a hétfő esti gondok,
Arcunkra a munka képe fagyott.
A fiókban szakadt fényképek, semmitmondó sorok,
Olykor kinyitjuk, elmosolyodunk, majd becsukjuk.
Ez a mi sorsunk.
A közöny bénító béklyói szüntelen fojtanak.
Menekülnél, de a penge kihullik kezedből:
Nincs, ki visszaadja.
Körötted arctalan alakok:
gúnyosan kacagnak sorsodon.
Mit tehetnél? A kétség elborítja elméd.
A köd, akár a gyárkémények füstje,
lomhán nehezedik rád, míg meg nem fulladsz.
Akkor felszáll, tested kiürül,
Te felkelsz, tovább mész:
Könnyek nélkül, fagyott arccal
kulcsra zárod a fiókot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése