A városban csend és látszatbéke,
A lámpák fénye néha fel-fel villan,
Szemétkupac és falfirka mindenütt,
Egy hely maradt csak érintetlen,
Óvatos létekkel oda megyünk.
A temető kapujában megtorpanunk,
A leszakadt ajtót félretoljuk,
Átvágunk sok kiásott sírgödrön,
Míg megtaláljuk azt, amit keresünk.
Ez a hant más, mint a többi:
Virág nyílik rajta,
Márványkereszt sikít az éjszakába,
S mi csak állunk, s nézzük,
Talán el se hisszük...
Letéped a virágot, majd kézen fogsz,
Futunk az éjszakában: menekülünk
Temetetlen halottak mindenütt,
Mi egyre csak megyünk,
Míg el nem érjük a helyet,
Hol egykoron igent rebegtünk,
A vas keresztet belepte a rozsda,
-Bekerítettek a holtak!
S mi csak állunk, mélyen lesújtva.
Villám csap közénk,
A fém tüzesen izzik,
Vakon szorítom kezed...
Nyirkos ágyban zihálva ébredek.
Kereslek, de nem vagy velem,
Mély levegő, újabb sóhaj,
Odakint már lassan virrad...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése