Befejeztem az elsőt. Elkezdhetném a másodikat. És most jön a drámai fordulat: a főhős keze magasra lendül, a feketébe csomagolt lapok szinte remegnek, a kéz és a könyv úgy vonzza egymást, akár két mágnes. A kéz megérinti, lassan, tétován a kemény, hideg borítót, lágyan megcirógatja, ujjai hegyével körülrajzolja a domborulatokat, majd, mintha valami tiltott, égető dologhoz ért volna, hátraugrik.
Az ember ott áll az asztal előtt, csendesen nézi vágyai tárgyát, kezeit magához húzza és csóválja a fejét.
Nem lehet. Nem lehet.
Kifut a szobából, a házból, ki egészen a világból.
Hogy miért?
Mert fél.
Nevetséges. Hiszen már egyszer elolvasta. Túl mélyen beleégett. Minden kép, minden szó, minden érzés benne kavarog. Nem lenne új.
Pont ezért fél.
Micsoda paradoxon, ennyire vágyni valamire, amitől ennyire fél.
Micsoda ostobaság...
Vajon Kölcsey mit érzett, amikor leírta: Vanitatum vanitas?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése