Ember vagy

Egy sóhajtás szele borzongatja
a szerelem vad viharától megtépázott,
néha igen-igen összekuszálódott
elemi idegszálakat.

Fájó kis nyögés.
Parányi hang fedi
a lélek ezernyi kínjait.
Felednéd, de nincs menekvés.

Magadba nézel most te is:
Látod, mintha rólad szólna:
seb borít sebet a lüktetô valóban,
kiömlô véred már nincs mivel elfedni.

Ember vagy.
Ködbôl jövô, ködbe vészô,
Gyôztesen is mindenent elvesztô,
Porladó csontkupac.

Törsz elôre mindenen át,
magad mögött húzod kôkemény igád,
mint egy állat,
mind hiába.

A cél, mit elérnél messze van még,
Törtess csak, küzdj, gyôz le mindent
és mindenkit.
Te légy az elsô, kit megérint a vég.

Halottaidat gyászolod.
A sírboltra teszel egy virágot.
Majd tovább állsz.
Nem látod, hogy a célod neked se más?

Vágyak tengerébe fulladsz,
Magaslatokba törve a mélybe hullasz,
futsz és megtorpansz,
majd -egy hosszú nap után- örök álomba szunnyadsz.