Megkondult a harang. Itt az imádság ideje.
Borulj most a földre hálaéneket rebegve.
Pillantásod mereven a padlóra szegezd!
Így szól az ige, ha felnézel: véged!
Bókolj az égnek, a felsôbb istenségnek,
Hidd, hogy sorsod bátran teheted a kezébe.
Ha végül majd arcon csap a végzeted
Tûrd némán, az égre nézve fel ne szisszenj!
A fájdalom múlik, a csend vesz majd körül,
Önnön elméd szolgál tulajdon börtönödül.
Üvöltve szaggatod láncaid, szikrázó szemmel
az égre meredsz: megszeged a szabályait.
Belefáradsz ebbe is.
Gyönge karjaidat bágyadtan leengeded,
Fojtó békjóidat már nem csörgeted,
Megrázod elgyötört fejed:
Belátod, az életed lepergett.
Beülsz hát az elsôtétített terembe,
És a fehér vásznon nézed ócska kis léted.
Ennyi volt? Ezt el sem hiszed.
A filmnek vége lett, a mozi bezárta kapuit,
Te még mozdulatlanul ülsz egy röpke pillanatnyit,
Majd felállsz, arcodon mosoly terül szét,
Majd egy határozott mozdulattal a függöny mögé lépsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése