A Fekete herceg legendája

-Mi ez? Mi volt ez? Te is érezted?
-Mit? - kérdezte a fiú azzal a jól ismert sokat mondó félmosollyal az arcán.
-Hát.. Hát ezt. Ezt a lágy fuvallatfélét. Mintha valaki egy selyem kendôvel végigsimította volna az arcomat. Kirázott a hideg tôle. Te is érezted?
-Természetesen. Mindig érzem, amikor itt vagyok.
-És... mi ez?
-Véleményem szerint egy egyszerû üdvözlet.
-???
-A Fekete Herceg köszön nekünk. Tudod, nagyon sokszor jártam ide. Eleinte nehezen fogadott, el akart üldözni innen. Ám végül mégiscsak megbarátkozott velem, merem állítani, hogy megkedvelt...
-Ki ô?
-Ó, hát a Herceg egy igen igen különleges szerzet. Szeretnéd hallani a meséjét?
-Csupa fül vagyok! -Azzal a lány elfészkelte magát a fiú ölében és érdeklôdô szemekkel figyelte a másik minden rezdülését.
-Nohát akkor. Valamikor réges régen élt ezen a földön egy kiváló harcos. Csatát csatára nyert, minden lépése nyomán halált hagyott hátra. Koromfekete lova nyergébôl kissé lesajnálóan szemlélte a világot. de nem csak a lova volt sötét. Fekete volt a csizmájától kezdve egészen a feje búbjáig. Arcát egy kendôvel takarta el, hogy csak a szemei látszódjanak ki. Azok voltak aztán a szemek! Gyilkos erô sugárzott belôlük, megbénította azt, aki belenézett. Férfiakat ölt nôket ölelt velük. Sok asszony fordult meg ágyában, ám egyik sem láthatta az arcát, s nevét sem tudta senki, így a köznyelv ráragasztotta a Fekete Harcos elnevezést.
Így járta tehát ô a világot, mígnem egy szép napon elérkezett országunkba. A király, miután meghallotta a jövevény hírét, azonnal elhatározta, hogy felbérli, vezesse el seregét a nagy csatára.
Követeket küldött a harcoshoz, és csakhamar elcsábította ôt palotájába. Negédes mosollyal, mézes-mázos hangon üdvözölte, hajbókoltak elôtte a hercegek, kötelességtudóan ájuldoztak a hercegnôk, cselédek. Minden pompával ellátták, ám ô ezen csak bosszankodott. Undorodott az effajta képmutatástól. A nagy király is érezte a vesztét, ám nem adta fel.
Elérkezett aztán a vacsora ideje. Asztalhoz ültek a nemesek, lordok, hercegek, hadvezérek, a király a királyné és a királylány.
Szerény, csendes természetû fiatal hölgy volt a királyi család egyszem sarja. Törékeny, vékony, sápadt, hatalmas, meleg gesztenyebarna szemek, gyönyörû, ártatlan arc, melyet göndör, barna fürtök kereteztek és tettek még csodálatosabbá.
A vacsora alatt végig lesütött szemmel, csendesen étkezett, ám amikor elkezdôdött az esti táncmulatság hirtelen felélénkült. Pörgött-forgott, kézrôl kézre járt. Élvezte a zenét.
És ez volt az a pillanat, amikor a Fekete Harcosnak megakadt rajta a pillantása. Megakadt? Hajjaj, szerelem volt elsô látásra. És a királykisasszony sem ellenkezett, végigtáncolták az egész estét. Szavak nélkül, szemeikkel beszéltek.
A király, látván a fiatalokat, ördögi tervet eszelt ki. Ám úgy döntött, megvárja vele a másnap reggelt.
Ami nagyon hamar eljött. A király magához szólította a harcost, és felajánlotta neki a lányát cserébe egy gyôztes háborúért. Milyen meglepô: a férfi kapásból igent mondott. Megegyeztek hát a részletekben: megvárják a telet, majd tavasszal indul a nagy csata. Addig erôt gyûjtenek, a herceg pedig természetesen a palotában marad.
Telt-múlt az idô, a fiatalok szép csendesen végérvényesen egymásba szerettek. Hosszú órákat sétálgattak a havas parkban, megosztották egymással minden gondolatukat. Ám a tavasz megállíthatatlanul közeledett.
Egy este, mikor meghitten bújtak össze, a királylány lehámozta hercege arcáról a kendôt és végre elcsattant az elsô csók. A többit már nem kell részleteznem.
De az idilli napoknak hamar vége lett, elérkezett az indulás ideje. A lány búcsúzásképpen a férfi nyakába akasztotta amulettjét, majd könnyes szemekkel nézte, ahogy a Fekete Hercege csatába megy.
Hónapok teltek el, ám a harcosokról semmi hír. A nôvé cseperedett királylány minden nap szobája ablakából figyelte a messzeséget, hátha meglátja a várva várt zászlókat. De azok minduntalan késtek.
Végül, bô egy év után megjelentek. Egy maréknyi levert, elcsigázott katona. Semmi több. Az egyik baka odalépett a reszketô lányhoz és a kezébe nyomott egy véres kendôt és egy amulettet. A herceg meghalt.
-És a nô? mi lett vele?
-Megôrült. Belebetegedett a gyászba és kiugrott a szobája ablakából, kezében a kendôvel. Szörnyet halt. A Fekete Herceg lelke azonban nem térhetett nyugalomra, visszament hát, hogy megnézze kedvesét, ám csak a sírját találta. Azóta itt kísért, a tó mellett, magányosan.
-Igazán szép történet.
-De nem mese. Hiszen érezted, hogy meglegyintett. Hiszel benne?
-Hiszek. De vajon a Herceg miért nem hisz a szerelem halált legyôzô erejében?
-Kellene neki?
-Igen. Akkor végre nyugalomra térhetne lelke és együtt lehetne a kedvesével, aki már bizonyára nagyon nagyon várja ôt.